Sztóma

A szoptatásról szóló írásom fontos felvezetése volt ennek a bejegyzésnek. Írtam, hogy nem volt egyszerű az eleje, feladhattuk volna. De mi sosem adjuk fel! :) Van aki ismeri a sztorinkat, van aki még nem. Most megosztom mindenkivel, aki elolvassa ezt, mert úgy gondolom, hogy ezzel segíthetek azoknak, akik hasonló helyzetbe kerülnek - egy röppke pillanat alatt.

Hosszú lesz, de muszáj az elején kezdenem, hogy az érzéseimet megértsétek.

36. heti ultrahang...elmentem, csak hogy kaphassak még egy fotót a bennem növekvő kis életről. De hirtelen aggasztó lett az elhúzódó csend, aztán a susmorgás, majd jött a folytatás, hogy ez nem jó így és, hogy eddig miért nem vette észre ezt senki? Nyilván ekkor már nem is érdekelt a fotó... Márk veséiben pangott a vizelet, nagyon nagy tágulat alakult ki az utolsó ultrahang óta, mikor még nem láttak semmit. Egy hét múlva a kontroll vizsgálaton sem javult a helyzet, ellenben romlott, már a hugyhólyagban is pangott a vizelet. Ez már komolyabb bajt jelentett.

Sosem volt tervem a szülést illetően. Nem tudtam elképzelni, ahogyan természetes úton megszülök, de azt végképp nem, hogy túlélek egy császármetszést. Mikor közölték velem, hogy a probléma miatt beindítják a szülést igazából örültem, hogy végre találkozunk a kisfiammal, végre megláthatom, megérinthetem, megpuszilhatom, szagolgathatom... egy pillanatig tényleg nem is jutott eszembe a dolog miértje. 

Szóval...egészen odáig, hogy a természetes szülés nem jött össze és kimondták, hogy visznek a műtőbe, azt hittem, hogy nincs szülési tervem. De volt. Ekkor tudatosult. A terv az lett volna, ami nem lehetett, apás szülés természetes úton. Szerintem sokkos állapotban vittek a műtőbe, ahol már nem tudtam örülni, küzdöttem a remegéssel és a sírással, az ijedtséggel, a kétségbeeséssel... 

Azzal bíztattak az orvosok, hogy sok kisfiúnál jelentkezik szűkület az anyaméhben a nagyobb ellenállás miatt, és lehet, hogy csak emiatt pisil nehezebben és, ha majd világra jön, akkor egy-két ürítés után megoldódik a probléma. Mivel a kisbabánk hatalmas adagokat pisilt ezért megnyugodtunk. Közben vizsgálták is és sosem mondtak rosszat. De emaitt pár nappal később akartak elengedni bennünket.

És akkor végre eljött az a hétfő, amikor hazaiindulhattunk, reggeltől vártam a papírokat, Balázs megérkezett a babahordozóval és a kis szettel, amiben hazavisszük majd Márkot. Újabb vizsgálat után meghozták Márkot is és akkor jött a villámcsapás szerű hír, én mehetek, Márk nem. 

Miiii???? Ismeritek azt az érzést mikor zúg a fül és  mintha elnyelne a föld? Könnyeimmel küzdve talán a felét fogtam fel annak, amit mondtak. Hogy nagyobb a baj, még egy szoptatás belefér, de egyből viszik az intenzívre és katétert kap. Aztán hamarosan műteni kell, hogy a veséket tehermentesítsék és megmentsék. Az én kicsi újszülött babám. Miért pont ő?... 

Szörnyű érzés volt elindulni haza az ÜRES babahordozóval. 9 hónap együtt, majd hirtelen semmi. Csak tobzódtunk, a babacuccokat a lakásban látni sem akartam, a kis ajándékoktól rosszul voltam, és senkivel sem akartam találkozni, vagy erről beszélni. 

Talán 4 napig tartott ez a folyamatos sírás. Addigra rutinná vált a kórházba járkálás Márkhoz. Balázs egyfolytában bíztatott, hogy van tejem, és Márknak erre van a legnagyobb szüksége és ne adjam fel, ne sírjak, nehogy elapadjon. 

A tejem nem apadt el, napi 3x1 órára mehettem be szoptatni a kisfiamat, 3x30perc, aztán mérlegelés és ha ennyi idő alatt nem sikerült neki megenni a mennyiséget, amivel kibírja a következő két és fél órát, akkor tápszeres pótlás, esetenként túletetés, bukás. Ezután a maradék időben babusgathattam, mellre már nem rakhattam. Ha pedig korábban jelezte, hogy éhes, vagy cicizne, akkor kapott egy kis glükózt, hogy csendben maradjon. 

Nem is erről szeretnék beszélni, senkinek nem tetszik az egészségügy szoptatás barát hozzáállása felénk... (Ezekután tényleg hálás vagyok mindnkinek, aki körülvett és támogatott, hogy 4 hónap után anytejes, iszsz kisbabám lett.)

A kisfiam 1 hónapos volt, mikor hazajöhetett. Kiderült, hogy egy oda nem való billentyű fejlődött ki a hugycsövében, ez akadályozta a szabad vizelést, és mikor hatalmasakat pisilt újszülöttként, az azért volt, mert már annyira tele volt a hólyagja, hogy a nagy nyomástól megmozdult a billentyű és kiengedte a vizeletet. Végül egy tehermntesítő műtéttel átmenetileg kivezették a hugyhólyagját a hasán (sztóma) a köldöke alatt, így nem roncsolódik a vese. A sztóma miatt napi szinten kap kis mennyiségben antibiotikumot, a doki szerint ez egy “vizeletfertőtlenítőszer”, nem a gonosz antibiotikum. Mellé probiotikum és az anyatej. Amíg tehetem szoptatni fogom, már tudom, ez a legtöbb, amit az egészségéhez hozzátehetek. (Az antibiotikumnak semmilyen mellékhatása nem jelentkezett eddig.) Lesz majd egy végleges műtét, miután kimetszik a billentyűt, majd helyre állítják a kivezetést.

Nagyon beleástam magam a témába - nyilván. És nagyon sok a saját tapasztalatom. Mindenféle értelemben, mentálisan, termékekről...

A kórházas időszakban Márk adott erőt, ha ő bírja, én is bírom. Kellettem neki. A kis célok is nagyon fontosak. Az is erőt adott, hogy valamiért ebben a helyzetben is egyre több anyatejjel tudom táplálni. Továbbá számomra két meghatározó, fontos dolog - közhely - hangzott el a nővérek szájából: Mindenki, annyit kap, amennyit elbír. Ne foglalkozzunk a távoli jövővel és azzal, hogy mi lesz majd, ha.. tekintsünk előre persze, de a ma a legfontosabb és tudjunk annak örülni. Ezeken kívül rengeteg más sorsot megismer az ember, és sok esethez képest a mi problémánk eltörpül, de mikor a 6naposan szívműtott kisfiú pár hét elteltével már csak a szopizást tanulja és végül hazamegy, az igazán bíztató.

Onnantól, hogy hazajöttünk a kórházból 99%-ban ugyanolyanok a mindennapjaink, mint a többi családnak. De az első hónapot sem söpörtük a szőnyeg alá...mikor már a hangulat engedte, készültek fotók bent. Van is egy kedvenc képem, ki is raktuk a falra, ugyan kanüllel, katéterrel és egy csodatekintettel.

Ugyanúgy pelenkába pisil, mint a többiek, igazából csak meg kellett találni a megfelelő - elég magas derekú pelust. Igazán gyárthatnának külön ecélra pelenkát, minden 7000. gyerek így születik ugyanis. 

(Egy kis termék tapasztalat: (nem szponzorált:D) Nekünk az elején a dm sajátmárkás pelenkája jött be, 1 hósan már a 3-as méret, mindenképp nagyobb kellett kicsit, hogy magasabb legyen. Később a mozgásfejlődés végétől - mászás, járás - a Pampers bugyipelenka vált be. A Libero bugyipelusa sajnos nagyon nem volt szerencsés választás, ennek nyáron kórház lett a vége...)

Furcsa volt erről írni, újraéltem az első napokat és nagyon rossz érzés volt, de hirtelen arra gondolok, ami most van és megint távoli emlékké válik, amit körülnőtt az élet és a szeretet. És, hogy látom, hogy cseperedik a gyermekem, ahogy a vizsgálati eredményi javulnak... Vannak dolgok, amiket, ha akkor az orvos mond, nem hiszem el, vagy nem érdekel, mert ez a dolga, hogy mondja, amivel nyugtathat. De talán más látni minket, egy anya nézőpontjából olvasni pozitiv sorokat, hogy igenis lehetséges minden, amit szeretnénk, csak abból kell kiindulni, ami van, és elengedni az eredeti elképzeléseket. Ez talán sok minden másra is igaz. Rugalmasnak kell lennünk az életünkkel kapcsolatban, örülni a boldog pillanatoknak és tényleg... nem szabad beleragadni a rosszabbakba, még ha ez abban a percben lehetetlennek is tűnik.

Szívesen mesélek még erről bárkinek, pláne, aki hasonló helyzetben van. Nem szabad elveszni ebben, kell valaki, akivel ezt meg lehet osztani.  Legyen az a párunk, egy pszichológus, vagy épp egy sorstárs. A kisbabáknak ránk, az anyukájukra van a legnagyobb szüksége. 100%-os formában!!